web analytics

Szokások, hagyományok

Népszokások

A népszokások legtöbbje az elmúlt évtizedekben megszûnt a mindennapi élet része lenni, s csak szórványokban, bizonyos elemeiben érhetô tetten. Ugyanakkor egy részük folklorizálódik, tudatosan megôrzôdik hagyományápoló személyiségek és közösségek, alkotómûvészek, intézmények, öntevékeny mûvészeti csoportok tevékenysége révén.

A palóc falvakban sokáig élt – és töredékeiben ma is él – a népi vallásosságnak azon formája, amelyben keveredik egymással az egyházak tanítása a hiedelemvilág misztikus jelenségeivel, a nép utánzó, játékos ösztönével. Így alakultak ki a naptári év egy-egy napjához, a különbözô ünnepekhez kapcsolódó tradíciók.

Az egyébként is eseménydús adventi (karácsonyváró) ünnepkörben talán december 13-ához, Luca napjához fûzôdött. Ez a nap sok sok helyen a gonosz, ártó szellemek elûzésére kínált alkalmat. Egyes falvakban – Kazár, Rimóc, Mátraszôlôs, Nôtincs – ekkor kezdték el készíteni a lucaszéket, hogy a karácsonyi misén azon ülve meglássák a boszorkányokat. Ekkor többféle asszonyi munkát (fonás, mosás, fosztás, kenyérsütés) tilos volt végezni. Luca napja a szerelmi jóslások idôpontja is. Az Ipoly mentén ekkor szoktak a leányok ólmot önteni, hogy megtudják milyen foglalkozású lesz a párjuk.

Karácsony elôtt jártak házról-házra és némi harapnivaló, koccintanivaló kíséretében mutatták be játékukat a betlehemes fiúk, legények. Ecsegrôl, a 17. századból származik a betlehemes játék elsô magyar nyelvû emléke. Számos hagyományôrzô csoport (például a rimóci ) élteti tovább a Palócföldön oly sajátos szép szokást.

Különösen Ôrhalomra volt jellemzô a pásztorok karácsonyi vesszôhordása, amellyel az állatok szaporodását vélték elôsegíteni. A karácsonyi ünnepi asztalra több helyütt szénát, szalmát tettek, hogy ott szülessen újra a kis Jézus. Ilyenkor a család halottait is odavárták. A terített abrosz morzsáit a földeken szórták szét, hogy jó legyen a termés.

A karácsonyfára aggatott gyümölcs ugyancsak a következô évi gazdag termés ígéretét jelentette. Manapság a feldíszített útszéli keresztek, a sírokon megjelent földi javakkal teleaggatott karácsonyfák ugyanezen gondolatot éltetik tovább.

A palócok fontosnak tartották, hogy újévkor – amelyet kiskarácsonynak neveztek – az elsô látogató férfi legyen. Ilyenkor nem ettek szárnyast, mert elkaparja a szerencsét. Szívesen fogyasztottak viszont lencsét, hogy pénzben ne legyen hiány az új esztendôben. E szokásokat napjainkban is sok családban betartják. Néhány évtizeddel ezelôtt még minden palóc ház elsô szobájának a falán ott lógott a február 2-án megszentelt gyertyapár.

Elterjedt nézet volt, hogyha gyertyaszentelôkor az oltárnál rásüt a nap a papra, még 40 napig hideg lesz. De ismerték és alkalmazták a medve árnyékával kapcsolatos jóslást is.
A farsang, a lakodalmak, a dísznótorok és fôként a fiatalság szórakozásának ideje volt. Ekkor nem hiányozhatott az asztalról a még ma is ismert és közkedvelt pampuska (fánk), a herôce (forgácsfánk) és a mákos mézes ferentô, frentô (guba) sem.

A karancsaljai falvakban divat volt a lányok vasárnapja.

Salgótarján környékén a fehérnép mulatsága volt az “ördöglagzi”.

Mátraalmáson még 1968-ban is maskarába öltözött asszonyok járták be a falut, s este férfi nélküli “macskabált” tartottak.

A keleti palóc falvakban (Bárna, Cered, Zabar) a serdülô lányok a húsvéti nagyböjt kezdetét jelentô hamvazószerdán készítették a mátkatálat, amelyet valamelyik társuknak küldték el.
A tavaszi ünnepkört kezdô virágvasárnap a barkaszentelésrôl volt híres. Varsányban például azt tartották, hogy a háznál annyi liba lesz, ahány szem van a barkán.

Virágvasárnaphoz kötôdött jellegzetes palóc szokás a kiszehordás, a villôzés is. Egy szalmabábút kivetettek a szomszéd község határára, hogy saját falujukat ne érje baj, kerülje el a betegség az évben.

A kutatók feljegyezték, hogy a húsvét elôtti nagyhéten a “a palóc kisöpri, kimeszeli, kitapasztja, rendbehozza házát, megnyírogatja a lovát, kipucolja a szerszámait és tisztogat mindenütt”.

A húsvét hétfôi locsolkodás, öntözködés (vízzel, kölnivel, parfümmel) szokás a városokban is elterjedt és máig tartja magát, csakúgy, mint az ország más részein.

A májfaállítás ideje május elseje, május elsô vasárnapja és pünkösd vasárnapja volt. Az utóbbi évtizedekben már virágkosarat is küldenek a lányoknak.

A Karancs alján az ilyenkor divatos virág a hortenzia volt. A pünkösdi mátkatál – ugyancsak a Karancs vidékén – nemcsak személyek között vándorolt, s fiú és lány között szôhetett barátságot, de több falu fiatalságát is összekovácsolta.

A Mátra egyes vidékein és az Ipoly mentén volt szokásban a lányok pünkösdi “királynéjárása” menyasszonnyal az élükön. Bár az úrnapja kifejezetten egyházi ünnep, palóc vidékeken jellemzô volt, hogy az ünnepi sátorfüvet a betegségek ellen használták fel, zöld gallyat pedig a veteményes ágyba szúrtak a jobb termés érdekében.

A nyári és az ôszi ünnepkör jóval szegényebb a télinél, illetve a tavaszinál. Jószerivel csak a Szent Iván napi (június 24-i) tûzgyújtás, illetve – ugrás hagyományát, néhány ôsi pásztorünnepi és a mindenszenteki, halottak napi szokást jegyeztek fel.

Rendkívül gazdag a palócok körében az élet jeles eseményeivel (születés, lakodalom, temetkezés) összefüggô szokásrendszer. Különösen a párválasztás, eljegyzés és az esküvô (lakodalmi menet, polgári és egyházi szertartás, a menyasszony kikérése, búcsúztatás és fogadása, a vacsora, mint a lakodalom fô étkezése, az ételhordás, a hérész: a menyasszony násznépének látogatása a vôlegényes háznál), az örömkalács, a díszes tyúk és a kakas, a menyasszonytánc, fektetés, elhálás, kontyolás, menyecsketánc, hajnali tûzugrás, osztogatás, a bezárás rítusa, utómulatságok hosszú ceremóniája mutat sok sajátságot, kisebb-nagyobb eltérést más vidékek, népcsoportok rítusaitól. Ezek egy része visszafogottabb, leegyszerûsített formában napjainkban is fellelhetô s még inkább megjelenik a hagyományôrzô együttesek lakodalmas játékaiban, bemutatóiban.